Ma ébren vártam a felkelő napot. Kiültem a teraszomra, és amíg a teámat kortyolgattam, figyeltem a természetet, ahogy ébredezik. Vártam a megvilágosodást.
Persze a tyúkanyó a maradék 3 kiscsibéjével (nem tudom hova lettek a többiek, mert naposcsibe korukban még 5-en rajongták körbe a mamájukat)már ébren volt és vígan kapirgáltak az udvaron, egy pár sötétebb szárnyú lepke is el-ellibbent a balkonom mellett, a pici gekkók is már vígan vadásztak a falon meg a korlátokon (lehet, hogy ők éjjel sem hagyják ezt abba)és persze az állandó hangok a levegőben, a "tücsökcirpelés" meg a békabrekegés is ott volt nekem. Szóval nem voltam egyedül.
Elgondolkoztam, hogy mi is van most velem, mert a tegnapi napom nagyon sötétre sikeredett. Reggel fejfájásra ébredtem, de egészen különös fejfájásra, az egész fejem zúgott és fájt, mintha sokkal nagyobb lett volna a fájdalom, mint maga a fejem.Szóval ezzel ébredtem, és szégyenszemre bevettem egy algopyrint, mert elképzeltem, hogy milyen lenne egész nap tanulni fejfájósan. De nem nagyon segített, néha kicsit eltompult, aztán újra kezdte. A délelőtti jógaórát valahogy végigcsináltam, nagyon kellett bíztatnom magam, hogy "na, még ezt a gyakorlatot megcsinálom, és csak aztán fekszem hanyatt a matracomon". De egyszercsak eljutottunk a relaxációhoz, és ahhoz már nekem is nagyon fűllött a fogam (ezt nem tudom, hogy kell írni: füllött, vagy fűlött?)Aztán megérkezett Mihaela az anatómia tanár (mellesleg az egész iskola orvosa, homeopata és jógagyógyító, de közben nyugati orvos is, meg jógatanár is) és egy brilliáns showműsort adott elő az emésztőrendszerünkről. Az előadás felét már fekve hallgattam, lehet, hogy közben kicsit el is szundítottam, de nagyon élveztem. Úgy szokta kezdeni az előadást, hogy elnézést kér, hogy ilyen száraz témával kell minket zaklatnia, és bele is kezd, aztán néha felvillanyozódik valamelyik testrészünk varázslatos működésétől, és akkor annyira magávalragadó, hogy majdnem kedvet kapok megtanulni az anatómiát. Kénytelen is leszek majd belenézni a jegyzetekbe, mert a végén ebből is vizsgáznunk kell, és, csak reménykedek, hogy azért valami megragad belőle az agyamban. A fő gond itt is az angollal van, mert néha rájövök, hogy mi az magyarul, amiről beszél, de sokszor fogalmam sincs, és pesze még néha latin és görög szavak is belekeverednek az előadásába, amivel nem nagyon könnyíti meg a helyzetemet.
Ezután hazavánszorogtam, visszautasítottam egy kedves meghívást egy "shakti" (tantrikus nők)közös evésre, főztem magamnak egy kis spagettit, leöntöttem rántottával, megettem egy kis ubisalival (uborka, só olaj és fokhagyma) és lefeküdtem. Ja, azt elfelejtettem leírni, hogy hazafelé, egy kedves ír osztálytársam megkérdezte, hogy vagyok, és, csak addig birtam vele sírás nélkül beszélgetni, amíg megtettük a 100 méter közös utunkat, aztán szétváltunk, és azonnal elbőgtem magam. És aztán még jónéhányszor ebédfőzés közben is, és csak sajnáltam magam, és azt mondogattam, hogy elegem van, haza akarok menni, hagyjanak engem békén ezzel a rengeteg tudással, már semmi, de semmi nem fér bele a fejembe, bedugultam, kész.
Aztán erőt vettem magamon és még elmentem a délutáni órára, mert ilyenkor valaki osztálytársam tanít, és őt meg támogatni kell, már csak a jelenlétemmel is. Deo tanított, egy édes Indiai eredetű fiú, végighallgattam az előadását, ami nagyon jó volt, aztán még próbáltam néhány napüdvözletet is megcsinálni, de a harmadik után kidőltem. Végigpihentem az órát. Az óra után elmentem egy masszázsra, utána meg fodrászhoz, gondoltam, ezek segítenek ebben a lelkiállapotban. Így is volt. Haza érvén, kicsit még kerestem a kapcsolatot az otthoniakkal az interneten, de nem sok sikerrel, és egyszercsak vendégem érkezett, egy tavalyi osztrák barátnő, aki most jött a szigetre, és egy nagyon jót traccsotunk. Mindent megtudtam, hogy mi történt az elmúlt évben vele, és a közös ismerőseinkkel, és ez nagyon üdítő volt. Meg az is, hogy ő tavaly csak baráti látogatásra érkezett ide, és alig tudtuk rávenni, hogy menjen be néhány jógaórára, és most meg újra itt van, és jógázni jött.
Mikor elment, lefeküdtem, és ma reggel még egy kis nyomással a fejemben ébredve ültem kint a teraszon és azon gondolkoztam, hogy mi van velem. És rá is jöttem, hogy melyik változás rengette meg a megrendíthetetlennek tűnő lelkesedésemet. Ezen a héten változott annak a tanárnak a személye, aki a legtöbb időt tölti velünk. Eddig Jason volt, egy gyönyörű Adonisz, aki nemsok mindent csinált, csak nagyon szeretett minket, teljesen alárendelte magát a mi szolgálatunknak, figyelmes volt, és csak a lényével segített bennünket lelkesnek maradni a nehézségek ellenére. Mellékesen persze nagyon jó jógaórákat tartott, szép férfias hangján tanította az ászanákat, készségesen válaszolt a kérdéseinkre, és láthatólag büszke volt ránk (hogy ez az ő okos és ügyes csapata)Most egy új tanárunk van Manu, egy Belga fiú, láthatólag tapasztaltabb Jason-nál, de az órái szárazabbak, és az a valami nem árad belőle olyan intenzíven, mint az Adoniszból. Persze, lehet, meg fogom szokni, de azért most megint nagyon megértem a gyerekeket, ha nem szeretnek iskolába járni, ha a tánár, akivel olyan sok időt töltenek együtt, nem árasztja magából azt a VALAMIT (lehet, hogy szeretet?)
Szóval ma reggel, ott az erkélyen megintcsak megeredtek a könnyeim, de ezek már más ízűek voltak, mint a tegnapiak. Mert a hálám csalogatta elő őket. Hálás vagyok ennek a gyönyörű fiúnak, hogy ilyen, amilyen. És igazából megint az hatott meg, hogy megint megerősödött az a tudat, hogy az, hogy valamilyenek vagyunk, az már elég bizonyos embereknek körülöttünk, hogy jól érezzék magukat. És nem kell másmilyeneknek lennünk. Erre már nagyon régen rájöttem, de mindíg, amikor ez újra felbukkan, akkor meghatódom.
Ma vasárnap van, és azt tervezzük a gyarapodó magyar csapattal (már 4-en vagyunk, mert egy újabb meglepetéssel Andi is betoppant, kicsit meglepett, de mostmár nem is csodálkoztam annyira, mint amikor Évit megláttam. Lehet, ezt is meg lehet szokni, olyan, mintha itt lennék a szomszédban, és csak úgy ideugranak a barátaim meglátogatni.)hogy strandolunk a Battle beachen, ami ide kb egy fél óra taxizás és még egy másik fél óra motorcsónakázásra van. Én persze viszem magammal a tanulnivalóimat, de azért igyekszem kikapcsolódni. Kedden fogok tanítani, és az már nagyon közel van. Most nem izgulok annyira, mert a tegnapi sötét gondolataim közben az is felmerült, hogy ha nagyon rosszul szerepelek, akkor legfeljebb hazatanácsolnak, és most ennek örülnék a legjobban. Úgyhogy elengedtem az izgulást, és, most lehet, hogy ettől sokkal elengedettebb leszek. Meglátjuk...
Most várom a lányokat, csomagolok a strandoláshoz, és rátok gondolok, hogy nektek azért még mindíg nehezebb, mert fáztok is, körül vagytok véve a gazdasági válsággal meg a pénzromlással, és közben még ugyanúgy keresitek a legjobb megoldásokat, mint én, itt a meleg gondtalan pálmafás, bungalows, barátkozós Adoniszos valóságban. Legyetek eősek, minden elmúlik egyszer.
Szeretettel: Éva