Kis visszatekintés

Van egy macskám. De ez egészen elképesztő jelenség, mert én nem szeretem a macskákat. Valahogy nem vagyunk egymásnak szimpatikusak. Vagy talán ez már múlt idő? Mindenesetre pl. a kutyákkal úgy vagyok, hogy van, amelyik nagyon szimpi, és van, amelyikkel nem tudok megbarátkozni. De a cicákkal még idáig sem jutottam el. Mindegyik csak egyformán macska volt nekem. És most egy fekete nagyszemű cica ide szokott a házamhoz, és állandóan itt sündörög, ma egész nap a száradó törülközőm lelógó csücskén szunyókált a balkonon. Ha az ajtót kinyitom, azonnal bejön a szobámba, és nem fél semmitől, nem lehet kiijeszteni, csak a nagyon nagy szigornak engedelmeskedik.
És most éppen befejeztünk itt egy DVD nézést egy holnapi beavatáshoz előtanulmányként egy tanárral meg Claudiuval az olasz TTC osztálytársammal, és, amikor a cica az ágyamba mászott be, akkor már sipákolni kezdtem, mert ennyire még tényleg nam vagyunk jóban, akkor a Claudio megfogta a nyakán a bőrt, és szépen komótosan leemelte az ágyról, a cica meg csak tűrte. Nekem kicsit megfájdult a nyakamon a bőr közben, de Claudio azt állította, hogy ez jó a cicáknak. Nem hiszem el!
Aztán meg nem értem a nyelvét! Miért nyávog mindíg? éhes? És mit szeret?
Szóval az élet , egyre csak nehezedik. A probléma problémát követ.


Közben levizsgáztam a narancsővből, és mehetek tovább a kilencedik osztályba, és már ott is vagyok.
Ez itt a mennyország, gyönyörű és kellemes, néha kicsit túl meleg, de nem vészes ez sem.

Minden egészen más, mint tavaly, nagyon jó találkozni a régi ismerősökkel, és az osztályom is nagyon jó, de csak kétszer találkozom velük hetente.

A múlt héten egy nagyon érdekes workshopon ültem egész napokat 5 napig, tök vicces volt, mert egy hatalmas pocakos román pasi beszélt valami rém különleges dologról amit parapszichológiának nevez, és a szvámi tolmácsolt, mert őt is érdekelte a téma. És nagyon érdekes volt a szvámit ebben a pozicióban látni.
És akkor úgy alkalmazkodott az osztályom a workshophoz, hogy amikor 12-kor befejeződött a délelőtti ws, akkor 12,05- kor elkezdődött egy másik telephelyen a suli, és 5 előtt 10 perccel befejeződött, és 5-kor meg kezdődött a délutáni ws.

Az a helyzet, hogy biciklizek, és így eljutok az egyik helyről a másikra. :-) Az emberek az utcán természetesnek veszik, de néhányan az ismerőseim közül tudják, hogy mibe került ez nekem. De mostmár élvezem. Persze sötétben nem tudok bicajozni, mert egy rozoga vacak, és nincs rajta világítás, ilyenkor taxizom, vagy valaki elszállít haza motoron, és reggel értem jön, a bicikli meg ott vár a jógaterem előtt hűségesen.

Már másodszor is elestem el a biciklivel, kicsit jobban, mint elsőre, most a mellkasomra huppantam a betonra, aztán kicsit nem kaptam levegőt, egy nő segített, megfordított, és megfogta a fejemet, és nyugtatgatott, így aztán kisvártatva már tudtam rendesen lélegezni, akkor például örültem, hogy élek, és kapok levegőt, sőt, hogy a körülményekhez képest elég jól vagyok. Aztán felálltam kis segítséggel megköszöntem a közönségnek a körülállást, és betámolyogtam a közeli gyógyszertárba, hogy adjanak valamit, ha mégis elkezdene fájni valamim. Adtak egy kenőcsöt, de nem tudtam kifizetni, mert már nem volt 100 Bat készpénzem, akkor eltámolyogtam az automatához, és ki tudja miért kivettem 5000 Bath-ot (Na mindegy, majd valahogy ezt is elköltöm) Aztán megkértem a közeli masszázsszalon egyik jó kis talpmasszőrjét, hogy motorozzon velem haza, mert gyalog nincs kedvem, a biciklire meg annyira haragudtam, hogy inkább otthagytam az út mellet, hogy majd reggel visszajövök érte. (ha még élek)
Másnap meg annak örültem, hogy a gyertya kivételével minden jógapózt meg tudtam az órán csinálni a z előző napi események ellenére, vagy talán éppen azért. Meg az esti strandolásnak is örültem, meg annak is, hogy nemsokára újra továbbköltözök, mert a mostani házam rémesen meleg, és a másikban lesz légkondi is végszükség esetére. Azzal meg az lesz a szenvedés, hogy kissé messze van az iskolához, úgyhogy még többet fogok biciklizni, de mostmár nem fogok elesni többet, mert ez nem volt jó.