Teljes kétségbeesés!

Szerencsésen megérkeztem Kairóba. Hulla vagyok, természetesen a gépen a 10 órás úton kb 2 órát sikekrült szunyálnom, és abban sem volt köszönet, teljesen lezsibbadtam, úgyhogy az első felébredésnél úgy döntöttem, hogy átrepülök a békésen alvó bantunéger szomszédom felett, és inkább kinyújtóztatom a tagjaimat, minthogy kínlódjak a továbbalvással. Így aztán felejthetetlen tapasztalatokat szereztem az alvó utastársaimról, a kivételes pózokról, amikbe képesek voltak beletekeredni, hogy aludjanak. Volt néhány szerencsés flótás, akinek nem jutott szomszéd, és el tudott kicsit nyújtózni, volt egy másik csapat, aki elképesztő módon egyenes testtartásban felemelt fővel , kicsit elnyílott szájjal kitartóan aludt, de a többség azért jobbra-balra és előre biccentőset játszott, és úgy maradt. Elképzeltem a fájdalmas ébredésüket….
Most a kairói reptéren ülök egy Hippopotamus nevű étteremlánc egyik kényelmetlen székén egy dupla tea mellett, és megpróbálom elütni a maradék 5 órámat. Ez most kicsit hosszúnak tűnik , de hamarosan kiderül, hogy az idő mennyire relatív itt is.
A legutóbbi bejegyzésemet egy hasonló lyukas órában próbáltam abszolválni még a bangkoki szállodában, amikor már mindennel készen voltam, és a taxi még csak egy óra múlva jött értem. Vettem egy egyórás internethozzáférést, és lelkesen felelevenítettem az elmúlt 3-4 napomat, amikor már elhagytam Koh Phangant, de még nem érkeztem a célegyenesbe. Aztán, amikor megnyomtam a gombot, hogy „Bejegyzés közzététele” akkor kiderült, hogy néhány perccel túlléptem az időmet, így az egész ügy kárbaveszett. Azt mondják, (lassan kezdek ebben igazán hinni) hogy mindennek megvan az oka, úgyhogy nem akadtam ezen ki, csak legyintettem, hogy biztosan valami olyasmit írtam, amit nem kellett a tudomásotokra hoznom, vagy azért mert olyan, ami nem tartozik senkire rajtam kívül, vagy pedig annyira érdektelen mindenkinek, hogy kár vele a drága időt tölteni. Az én órám viszont eltelt szépen, jött is a taxisom, akivel 2 nappal azelőtt megállapodtam, hogy ki fog vinni a reptérre 1/3-áért, mint amennyiért bejöttem.
Az úgy volt, hogy megérkeztem a Bangkoki reptérre, és egy kedves hölgy a legjobb pillanatban elémugrott és megkérdezte, hogy akarok-e taxit. Persze, hogy akartam, megmondta az árat 1100 Bath (ez kb. 6000 Ft-nak felel meg). Kicsit sokalltam, de mire kitöltötte a papiruszát, addigra felment 1300-ra, nagyon sajnálta, de elnézte a kerületet, és ez ennyi. Akkor megkérdeztem, hogyha kicsit kíjjebb megyek a reptéren, nem találok-e ennél olcsóbbat, azt felelte, ott is csak ugyanennyi. Addigra már leesett a tantusz, hogy egy limousin társaság kaparintott a markába, és mostmár nincs menekvés, bőrülésen légkondiban és egyenruhás sofőrrel kell átvészelnem szállodába szállításomat. Belenyugodtam. Sőt, mivel a sofőr gyűjtötte a külföldi pénzeket, még adtam neki egy különleges magyar 500 Ft-ost, mert ez volt a legkisebb bankóm.
A bangkoki napok jól teltek,ha az apróbb részletektől eltekintünk. Pl, hogy nagyon meleg van itt.” Ingyen szauna”ahogy az egyik kirándulásom buszsofőrje a ki- és beszállásoknál egy nagy kacajjal megspékelve minduntalan megjegyezte.
Az első (csonka) napot vásárlással töltöttem, elvitettem magam egy nagy bevásárlóközpontba, és igyekeztem szisztematikusan vásárolni, de rövidesen rámtört a már otthonról is ismert plázabetegség, hányingerem lett, teljes csömör állapotába kerültem, és pánikszerűen kerestem a kijáratot. Szerencsére nem találtam meg, az is nagyon ki van találva ezekben a plázákban, hogy ne egykönnyen tudjál kiszabadulni, ha egyszer már beszippantott. Szóval a tömeg visszasodort és akkor megadtam magam, maradok. Rájöttem, hogy éhes is vagyok, keresgélni kezdtem valami helyet, ahol adnak valmi ételt hús nélkül, de olyan ellenségesen még sehol sem néztek rám thai emberek, mint abban az étteremben. Végül találtam azért spenótos lazanját, az finom volt, és kicsit jobb kedvre is derített. Folytattam a vadászatot, és végül majdnem minden tervezett cuccot sikerült megvennem. Akkor beestem egy masszázshelyre, és kértem egy talpmaszit és manikürt-pedikűrt. Igazából csak ki akartam pihenni a fáradalmaimat, és, gondoltam, nem árt, ha közben rendbehozzák az elhanyagolt körmeimet is. Na, el is kezdték! Egy fiatalember nekiállt és komótosan, semmivel sem törődve (ezek a thai emberek nagyon nyugisnak látszanak) elkezdte masszírozni a lábamat, és semmi sem izgatta. Még az sem, hogy közben egy termetes asszonyság mindig akkurátusan megkaparintotta az éppen szabadon maradt végtagomat, és vágta, reszelte, kente nagy buzgalommal maga mögé parancsolva mindenkit, aki körülötte a munkáját akarta más pacienseken végezni. Mint a villám, olyan volt. Na nem ragozom, csak egyszer kellett újrafestenie a kézkörmeimet, mert természetesen elmaszatolódott ebben a zűrzavarban, igyekezett nyugodtnak mutatni magát, de láttam, hogy ez nem tetszett neki.
A következő napot az úszó piacon töltöttem, ez egy kétórás buszozás oda, kettő vissza és kb másfél óra ott. Élveztem. Láttam már képeket erről, de élőben sokkal izgibb volt. Ültünk többedmagammal egy hajóban, és állandóan vásárolni kellett valamit a szembejövő hajókról, gyümölcsöt, kalapot, legyezőt, mindenfélét, amire biztosan nincs szükség, de nagyon meggyőzőek voltak a kofák. Egy rövid motorcsónaktúrára is elvittek a csatornába megtekinteni az ottani életet. Erről is már volt valami képem korábbról, akkor olyan nyomortanya félének láttam ezt a helyet, most nagyon természetesnek tűnt, hogy ezekben a viskókban emberek élnek, dolgoznak, készítik az eladnivalóikat, mosnak, főznek gyerekeket nevelnek. Közelről nem tűntek sajnálatra méltónak. Inkább kicsit irigyeltem őket az egyszerűségükért, természetességükért.
A motorcsónakunknak rémes hangja volt, először azt hittem, hogy ez csak egy vicc lesz, és mindjárt lehalkítja a vezető, de nem így lett. Egy repülőgépmotor ehhez képest légyzümmögésnek tűnhet. Na, ezért nem irigyeltem az ottlakókat, naponta többször végigrobog egy ilyen repülőgép a csendesnek és természetközelinek tűnő folyócskán…
A harmadik napon egy nagyobb kirándulásra fizettem be, templomokat és palotákat mutattak meg, és ez nagyon szép lett volna, ha láttam volna valóban valamit belőlük. Mert itt meg az történt, hogy egy kóreai család csatlakozott hozzánk, akik valahová nagyon siettek, és ezért mint az őrült túristák száguldoztunk egyik helyről a másikra, mélyrepülésben készítettünk néhány fotót, és gyakorlatilag semmit sem láttunk igazán. Azért arra jó volt, hogy mostmár kíváncsi lettem ezekre a buddhista helyekre, mert azért megéreztem belőle valamit. Egyszer egy jadekőből faragott híres Buddha szobor előtt sikerült egy pár percet meditálnom, és tudjisten miért azonnal sírva fakadtam. Persze hamarosan rámtaláltak az üldözőim, akkor lenyeltem a könnyeimet és továbbloholtam velük. Szóval majd megnézem ezt egyszer nyugodtan is.
Kicsit jobban vagyok, jót tett ez a kis visszaemlékezés,még mindig csak reggel 8 óra van, és fél 12ig még nagyon hosszú az idő. Közben benépesedett a reptér is mindenki eszik-iszik itt körülöttem.
Most abbahagyom, és becsukom a gépet, mert most meg áramom nincs itt és mindjárt lemerülök. Most azért már résen vagyok, és többször is lementettem.
Közzétenni meg majd otthonról fogom már, mert ezen a reptéren nincs internet.
Itt a vége az idei Thaiföldi élménybeszálóknak.