sssssssssssssssssssssz

leeresztettem! Tudod, mint a lufi.

Vége az un. Hastánc tanfolyamnak, és ennek örömére tegnap este egy bemutató tartottunk az iskolának. Rengetegen eljöttek és tapsoltak nekünk. Nem bemutatónak, hanem felajánlásnak hívtuk (offering), hogy nehogy azt higgyék, hogy öt nap alatt meg lehet tanulni hat tánckoreográfiát úgy, hogy érdemes legyen a közönségnek a technikára figyelni. Így ymegkértük őket, hogy csak vegyék ajándéknak, és élvezzék.
Úgyhogy az egész csak egy közös élvezet volt. Persze, én, csak magamról tudok nyilatkozni, és azt merem mondani, hogy volt néhány pillanat, amikor valóban élveztem, amikor éppen belűlről jöttek a mozdulatok, és nem a többiekről lestem éppen, hogy mi is következik.
Na most, még azt is elképzelhetitek, hogy milyen lehetett a sok gyönynörű, szépen feldíszített fiatal nő, ahogy csilingel, meg kígyózik, meg nyolcasozik a csípőjével, őszintén szólva, a néhány elvarázsolt pillanat szüneteiben arra is gondoltam, hogy kicsit kilógok a sorból, aztán elhessegettem.
Szóval nagyon jót tett testemnek-lelkemnek, megéreztem újra, hogy a tánc mennyire természetes mozgás, és el is döntöttem, hogy kb 100 éves koromig valamilyen formáját valahogy beépítem a mindennapjaimba.
Betettem egy képet, hogy beleszagolhassatok a hangulatba, de lehet, hogy kicsit sötét lett. Nem baj, annál jobb!

Szóval ma leeresztettem, igyekszem összeszedni magam, mert az utolsó hetem következik, el kell varrnom a fércműveket, le kell zárnom sokmindent, amit itt elkezdtem, aztán még egy kis rövid Koh samui és Bangkoki kalandozás után hazarepülök.

"hastánc"

Nincs internetkapcsolatom, ez hébe-hóba előfordul, és tanulom, hogy hogyan vegyem fapofával tudomásul, hogy „el vagyok vágva a világtól”.
Az az igazság, hogy kicsit (kicsit?) internetfüggő lettem, vagy inkább kapcsolatfüggő. Nemigen tudok elképzelni egy egész napot anélkül, hogy valakivel az otthonhagyottak közül ne cseréljek ki egy-két eszmét. Most is reménykedem, hogy majd visszajön a kapcsolat, és sikerülni fog kielégíteni ezt a függőségemet, különben valami nagy űr marad bennem (legalábbis ez a kényszerképzetem.) Megátjuk! Addig is a Word-öt használom, hogy végre leírjam az utóbbi napjaimat, mert rémesen begyorsultak itt az események, és semmi mellékesre nem jut időm.
Hastáncolok. Legalábbis erre fizettem be, és voltak némi elképzeléseim, hogy mit fogok kapni, először is a saját korábbi hastánctapasztalataim alapján, másrészt az itteniek meséiből, nomeg a tavalyi meg tavalyelőtti záróceremóniából, ahol csak ámultam-bámultam, hogy mindenki mennyire profi hastáncos lett az 5 nap alatt teljesen kezdőből. De amit most itt kapok, az minden várakozásomat felülmúlja. Mónika, a tanárunk egy gyönyörűséges indiai származású amerikai csodalény, aki egyébként az indiai Agama iskolában jógát tanít, és a hastánc workshopjaival járja a világot, és ahol megjelenik, ott biztosan sorsfordulót hoz a résztvevő nők életében. Az első pillanattól megteremti a teljes biztonság és szabadság légkörét, és ez folyamatosan fentmarad, akár táncolunk, akár csak megosztjuk a bennünk felgyülemlett kimondanivalót, akár a legnagyobb mélységekig hatolunk a saját vagy egymás lelkébe. Csodálatos egyesúlyozó, remek tanító, gyönyörű szavak és gondolatok gurulnak ki a szájából, és csak élvezet nézni, ahogy táncol, ahogy mozog. Minden mozdulatában és minden pillanatában egyszerre van jelen a gyönyörű női hajlékonyság és áramlás, a stabilitással a biztonsággal a tudással, és az erővel. Szóval az egész nap és minden nap egy rakás élvezet. És közben, csak úgy mellékesen megtanítja az indiai, a török és az egyiptomi hastáncstílusokat, és felkészít minket a szombati záróünnepre, ahova meg van hívva az egész iskola, és ott fognak állni, és csak csodálkozni, hogy mi jött ki belőlünk.
Szóval minden délelőtt ide járok 9-12-ig, utána szünet van 5-ig, és 5-8ig újra ez a gyönyörűség.
Sajnos, egy kicsit elrontottam a lakáscserével valamit, mert most így túl messze vagyok az iskolától. Gyalog kb ¾ óra, biciklivel csak ¼. De mivel este fejeződik be, a sötétben már nem merek biciklizni, akkor otthagyom a terem előtt, és vagy valakivel hazamotorozok, vagy csak úgy nekivágok gyalog a sötétségnek, lóbálom a zseblámpámat, hogy lássák, hogy valaki vagyok, és reménykedek, hogy épségben hazaérek. Úgy gondolom, hogy így egy kicsivel nagyobb esélyem van erre, mintha felülnék a kivilágítatlan biciklire, és a helyenként koromsötét úton kerekznék, ha egyáltalán erre képes lennék. Egyszer megpróbáltam akkor nem volt más választásom, és rémálmokat éltem meg, amikor a tök sötétben kellett úgy bicikliznem, hogy egy fél méterre sem láttam el a bicikli elé. Néha ilyenkor felbukkant egy vakító szembejövő, aki egy pillanatra felvillantotta előttem az utat, de utána mindjárt annyira elvakított, hogy akkor sem láttam volna, ha teljes fényárban úszott volna az egész dzsungel.
Akkor ott elhatároztam, hogy többet ilyet nem csinálok.
Ilyenkor aztán másnap reggel mindig arra ébredek, hogy nincs itt a biciklim, és időben el kell indulnom, hogy gyalog időben odaérjek. (A tánc ugyan csak 9-kor kezdődik, de érdemes korábban odaérni, mert még nőiesen felcicomázzuk magunkat, kis indiai bindiket ragasztgatunk ide-oda, a homlokunkra,az orrunkra, én a fülemre ragasztottam kis fülbevalónak látszó csillogó gyöngyöcskét, és ezzel évekre kielégítem a fülbevaló utáni vágyakozásomat.)
De azért így is jó az élet, csak kicsit jobban kell megterveznem a napjaimat. Mikor vásárolok, cipelek stb.

Mikor délben hazaérek, nagyon gyorsan le kell tusolni, mert összekeveredik a délelőtti táncos izzadás a hazabiciklizés porával és egyéb nedveivel. Még hazajövet beugrom valahova falatozni. Idén nincs kedvem nagyon főzöcskézni. Délben általában egy szendvicset eszem, ami úgy néz ki, hogy egy barna bagett, nem olyan hosszú francia, hanem olyan kis tömzsi thaiföldi, mindenféle zöldséggel meg salátával megtöltve, és még valami hozzá. Amíg nem kerültem birtokába a legújabb megdöbbentő információnak, hogy a tengerek azért olyan sósak, mert a halak nagyon sírnak, addig néha tonhalas szendvicset is ettem, de ezek után ezt abbahagytam. Amikor még azt is megtudtam egészen autentikus forrásból, hogy a tonhalas konzervekben már egészen biztosan nem tonhalak vannak, hanem valami egyebek, amik másképpen már nem eladhatók, akkor még biztosabb lettem abban, hogy többé már nem kérek a tonhalas bagettból. Úgy hogy ma például a saláták, zöldségek mellé falafelt kaptam, máskor meg egy tükörtojást, ilyeneket… Vacsorára általában levest eszem, abból is általában ugyanazt vegy-nodlesoup-nak becézik, és ropogós zöldségekből, valami finom ízű léből, és a tetején sült fokhagymareszelékből áll. Ja, és tele van levestésztával. Nyami!

Reggelire a saját gyártású yoghurtommal leöntök valamilyen gyümölcsöt és a tetejére virágport szórok. Mangó vagy papalya a menő, néha narancs és banán is szóbajön.
Szóval így vegetálok.

Viasszatérve az un. Hastáncra, már megkértem Mónikát, hogy jöjjön el Magyaroszára, és úgy néz ki, hogy augusztusban el tud jönni egy hétvégére. Hurrá!!!!!!!!!
Most pihenek egy kicsit, mert nehéz délutánunk lesz, és este még egy előadást is szeretnék meghallgatni.

Kis visszatekintés

Van egy macskám. De ez egészen elképesztő jelenség, mert én nem szeretem a macskákat. Valahogy nem vagyunk egymásnak szimpatikusak. Vagy talán ez már múlt idő? Mindenesetre pl. a kutyákkal úgy vagyok, hogy van, amelyik nagyon szimpi, és van, amelyikkel nem tudok megbarátkozni. De a cicákkal még idáig sem jutottam el. Mindegyik csak egyformán macska volt nekem. És most egy fekete nagyszemű cica ide szokott a házamhoz, és állandóan itt sündörög, ma egész nap a száradó törülközőm lelógó csücskén szunyókált a balkonon. Ha az ajtót kinyitom, azonnal bejön a szobámba, és nem fél semmitől, nem lehet kiijeszteni, csak a nagyon nagy szigornak engedelmeskedik.
És most éppen befejeztünk itt egy DVD nézést egy holnapi beavatáshoz előtanulmányként egy tanárral meg Claudiuval az olasz TTC osztálytársammal, és, amikor a cica az ágyamba mászott be, akkor már sipákolni kezdtem, mert ennyire még tényleg nam vagyunk jóban, akkor a Claudio megfogta a nyakán a bőrt, és szépen komótosan leemelte az ágyról, a cica meg csak tűrte. Nekem kicsit megfájdult a nyakamon a bőr közben, de Claudio azt állította, hogy ez jó a cicáknak. Nem hiszem el!
Aztán meg nem értem a nyelvét! Miért nyávog mindíg? éhes? És mit szeret?
Szóval az élet , egyre csak nehezedik. A probléma problémát követ.


Közben levizsgáztam a narancsővből, és mehetek tovább a kilencedik osztályba, és már ott is vagyok.
Ez itt a mennyország, gyönyörű és kellemes, néha kicsit túl meleg, de nem vészes ez sem.

Minden egészen más, mint tavaly, nagyon jó találkozni a régi ismerősökkel, és az osztályom is nagyon jó, de csak kétszer találkozom velük hetente.

A múlt héten egy nagyon érdekes workshopon ültem egész napokat 5 napig, tök vicces volt, mert egy hatalmas pocakos román pasi beszélt valami rém különleges dologról amit parapszichológiának nevez, és a szvámi tolmácsolt, mert őt is érdekelte a téma. És nagyon érdekes volt a szvámit ebben a pozicióban látni.
És akkor úgy alkalmazkodott az osztályom a workshophoz, hogy amikor 12-kor befejeződött a délelőtti ws, akkor 12,05- kor elkezdődött egy másik telephelyen a suli, és 5 előtt 10 perccel befejeződött, és 5-kor meg kezdődött a délutáni ws.

Az a helyzet, hogy biciklizek, és így eljutok az egyik helyről a másikra. :-) Az emberek az utcán természetesnek veszik, de néhányan az ismerőseim közül tudják, hogy mibe került ez nekem. De mostmár élvezem. Persze sötétben nem tudok bicajozni, mert egy rozoga vacak, és nincs rajta világítás, ilyenkor taxizom, vagy valaki elszállít haza motoron, és reggel értem jön, a bicikli meg ott vár a jógaterem előtt hűségesen.

Már másodszor is elestem el a biciklivel, kicsit jobban, mint elsőre, most a mellkasomra huppantam a betonra, aztán kicsit nem kaptam levegőt, egy nő segített, megfordított, és megfogta a fejemet, és nyugtatgatott, így aztán kisvártatva már tudtam rendesen lélegezni, akkor például örültem, hogy élek, és kapok levegőt, sőt, hogy a körülményekhez képest elég jól vagyok. Aztán felálltam kis segítséggel megköszöntem a közönségnek a körülállást, és betámolyogtam a közeli gyógyszertárba, hogy adjanak valamit, ha mégis elkezdene fájni valamim. Adtak egy kenőcsöt, de nem tudtam kifizetni, mert már nem volt 100 Bat készpénzem, akkor eltámolyogtam az automatához, és ki tudja miért kivettem 5000 Bath-ot (Na mindegy, majd valahogy ezt is elköltöm) Aztán megkértem a közeli masszázsszalon egyik jó kis talpmasszőrjét, hogy motorozzon velem haza, mert gyalog nincs kedvem, a biciklire meg annyira haragudtam, hogy inkább otthagytam az út mellet, hogy majd reggel visszajövök érte. (ha még élek)
Másnap meg annak örültem, hogy a gyertya kivételével minden jógapózt meg tudtam az órán csinálni a z előző napi események ellenére, vagy talán éppen azért. Meg az esti strandolásnak is örültem, meg annak is, hogy nemsokára újra továbbköltözök, mert a mostani házam rémesen meleg, és a másikban lesz légkondi is végszükség esetére. Azzal meg az lesz a szenvedés, hogy kissé messze van az iskolához, úgyhogy még többet fogok biciklizni, de mostmár nem fogok elesni többet, mert ez nem volt jó.